• Stacy! – Kiáltottam utána, mire megfordult, és mosolyogva bevárt.
• Szia. – Adott két puszit az arcomra, amolyan „tegnap óta nem láttuk egymást” stílusban.
• Destiny még nincs itt? –érdeklődtem kis csapatunk harmadik tagja után, akit - bárhová néztem-, sehol se láttam.
• Nincs, de hívott az előbb. Elaludt, és csak a második órára jön be.
• Értem.
• Egyébként téged is hívott, de ki vagy kapcsolva.
• Ó, a csudába! –Gyorsan elővettem a mobilomat a világoskék vászon válltáskámból, hogy elérhetővé varázsoljam magam, közben pedig be is értünk a folyosóra. Az ajtócsapódásra mindenki felkapta a fejét, és nézett egészen addig, amíg be nem értünk a folyosó végén lévő 9-es terembe.  Tizenegyedikesként volt elég időnk kivívni a suli legnépszerűbb lányinak járó címet a többi gimnazistától, ezért már fel sem tűnik, ha megbámul az iskola háromnegyede.  A teremben szokásosan állt a bál, mindenki poénkodott, röhögött, telefonozott vagy éppen beszélgetett. Mi, Stacyvel leültünk a padomhoz, ő felült az asztalra, én pedig a székemre. Egyszemélyes padok, máshogy nem tudunk „négyszemközt” beszélni.
   

•  Szóval, mi van Greggel? –Kérdezte sejtelmesen.
• Mi lenne? Semmi.
• Jaj ne már Audrina! Pedig olyan aranyos, még virágot is kaptál tőle a múltkor!
• Igen, de nem akarok járni vele, és ezt ő is pontosan tudja.
• De beléd van zúgva már kilencedik óta.
• Tudom. És már akkor megmondtam neki, hogy én nem érzek semmit iránta. És ez azóta sem változott.
• De annyira sajnálom szegényt.  Még mindig reménykedik…
• Számtalanszor mondtam neki, hogy nem lesz köztünk semmi. De csak nem adja fel. Ki érti ezt?
• Én megértem! A szerelemért mindent meg kell tenni! –Nyújtotta ki a kezét, majd ökölbe szorította, és a mellkasához húzta.
• Nem estél te egy kicsit túlzásba azzal a sorozattal? Elhiszem, hogy tetszik, de nem kéne annyit nézned.
• Jó, lehet, hogy igazad van. De adj már neki egy esélyt! – Könyökölt a padra, hogy a szemembe tudjon nézni.
• Nem! –Jelentettem ki határozottan. – Különben is… tudod, hogy ki tetszik nekem!
• Ja.  Mr. Gólkirály, a suli legmenőbb focistája. –Mondta unott hangon.
• Nem csak a legmenőbb focista, hanem a legmenőbb, leghelyesebb srác is az egész gimiben.
• Ha ennyire tetszik, miért nem jársz már vele? Végülis nincs túl nehéz dolgod. Ő is tizenegyedikes, csak ő a sportosztályba jár.
• Igen, de ott van Sharlotte és Meredith, akik megnehezítik a dolgom.
• Kit érdekel az a két lotyó? Te sokkal szebb és népszerűbb vagy.  Justin is biztos hallotta már a neved.
• Reméljük. –Itt abba is maradt a beszélgetés, mert időközben becsöngettek, és bejött a matektanár. És kezdetét veheti a csütörtök első óra.

Óra után kimentünk a szekrényekhez, hogy elővegyük a drámafüzetet, és elpakoljuk a matekcuccot. Éppen egy nagy beszélgetés közepén jártunk, amikor is megállt mellettem Sharlotte és hű csatlósa, Meredith.

• Nem zavar, hogy mindenfélét pletykálnak rólad? –Kérdezte kárörvendő vigyorral a képén. Ő nem tudja, de az évek során rájöttem, hogyha ilyen kérdéseket tesz fel, ilyen fejjel, akkor elárulja saját magát. Szóval vagy ő terjeszti rólam, vagy pedig nincs is semmiféle pletyka.
• Nem, népszerűsítsenek csak. Nyugodtan. –Válaszoltam magabiztos mosollyal, és egy kacsintás kíséretében elsétáltam mellette.
• Hű, ez jó volt. Nézd az arcát! Hah! Nézd! – Nevetett mellettem Stacy, aki rendszerint élvezni szokta a szócsatáinkat.
• Meg kell tudnom, hogy valóban pletykálnak-e rólam valamit, vagy csak úgy mondta, hogy idegesítsen! –Álltam meg a lépcsőnél, ami egyenesen a színházterembe visz.
• Ugyan már. Mit pletykálnának rólad? A suli legnépszerűbb csaja vagy, jó jegyekkel, sosem volt rád sok panasz.
• Jó, de ettől függetlenül kitalálhatott valamit. Őt ismerve ez nem lenne olyan hihetetlen.
• Oké, kiderítjük. – Egyezett bele.
• Köszönöm.  – Mondtam, majd folytattuk utunkat le, drámaórára. Illetve csak folytattuk volna, ha nem halljuk a nevünket a háttérből. Mindketten visszafordultunk, hogy megvárjuk Destinyt, aki a rózsaszín tűsarkújában, és lenge, pink, tavaszias ruhájában sietett felénk. Nem pont iskolai öltözet.
• Hát, te meg mit vettél fel? – Igazította meg a spagetti pántos ruháját Stacy.
• Megyünk drámára? –Került ki minket, mintha csak nem hallotta a kérdést. A terembe érve, már mindenki ott volt, és ahogy leültünk, be is csöngettek.
• Hol van már Freddie?
• Ki? –Néztünk össze Stacyvel.
• Freddie Prinze Jr. – Mondta cinikus hangon, de látva az értetlen tekintetünket, felvilágosított minket. – Mr. Garner
• Mi van? –Hüledeztem. –Neked bejön a drámatanár?
• Ez kész. –Dőlt hátra nevetve Stacy.
• Akkor ezért öltöztél így ki?
• Pontosan.
• Ez hülye! – Stacy már majdnem megfulladt a nevetéstől, ezért nem vettük észre, amikor bejött a tanár.
• Khm… - Köszörülte meg a torkát. – Stacy, jól vagy? –Kérdezte poénosan. Jó fej tanár, húszas évei végén jár, ezért tudja poénra venni az ehhez hasonló dolgokat.
• Igen, tanár úr. – Egyenesedett fel rögtön.
• Nos, mint azt már tudjátok, minden évben megrendezésre kerül az iskolában egy Shakespeare-nap, amikor a diákok Shakespeare művei közül olvasnak fel párat.  Viszont idén érkezett hozzánk, drámatanárokhoz és az igazgatónőhöz egy javaslat, miszerint a következő alkalommal a színjátszósok játsszák el a Rómeó és Júliát. Természetesen mindenki saját maga dönti el, hogy részt szeretne-e venni az előadásban, mert nem kötelező. Szóval, van itt valaki, aki szívesen elvállalna egy szerepet?
• Igen, én! –Tette fel elsőként Destiny a kezét.
• Nagyszerű. Még valaki? –Összesen nyolc osztálytársunk tette fel a kezét, ami a tanár úr szerint elég jó eredmény.
• És ti? –Nézett ránk Destiny.
• Kizárt. Tudod, hogy nem vagyok oda ezekért a nyálas izékért. –Ellenkeztem.
• Ne már Audrina! Ez tök jó. Én is jelentkezem. –Mondta Stacy, és abban a pillanatban fent volt a keze. – Ez A SZERELEM története. Csupa nagybetűvel. –Ábrándozott.
• Aha… ez undorító. –Húztam a szám.
• Rendben van Stacy, téged is felírlak.
• Köszönöm. Tanár úr! Van itt még egy jelentkező! –Emelte magasba a kezem. Megpróbáltam visszahúzni, de olyan erősen tartotta, hogy nem sikerült.
• Á, Audrina. Remek. Felírlak.
• Ne… - Szólni akartam, hogy nem akarok szerepelni, de Destiny befogta a számat.
• Csitulj! Ha mi ketten benne leszünk, akkor te sem maradhatsz ki. –Jelentette ki.
• Hát ez szuper…
• Maradj csöndben.  –Csitított el Stacy.

Óra után egy kicsit sértődötten mentem bioszra, közben pedig Destinyt hallgattuk.

• Még csak meg sem dicsért, hogy jól nézek ki. Szinte rám se nézett! Nem ezért öltöztem így ki! –Háborgott.
• Te most a drámatanárról beszélsz? –Kérdezte Stacy.
• Ki másról?
• Jól van, csak kérdeztem.
• Ajj legyen már vége ennek a napnak! Már fáj a lábam ebben a cipőben.
• Kellett neked 12 centis magassarkúba jönnöd.
• Igen, mert azt hittem, hogy észrevesz. De nem… Hát persze. Jellemző, ha a legrondább, legrégebbi egyáltalán nem csinos szerkómba jönnék, akkor azt bezzeg rögtön kiszúrná. Hisz ha gázul nézek ki, akkor mindenki észrevesz. Ha jól, az senkit nem érdekel. De az én hibám! Mindig a maximumot hozom ki magamból, és megszokták már az emberek, ezért nem veszi észre senki, ha épp kiöltözöm.
• Mármint kijjebb öltözöl? –Vigyorgott Stacy.
• Fogd be!
• Vajon tényleg pletykálnak rólam?
• Mi van? –Nézett rám Destiny. Ja igen, ő még nem tudja.
• Hát… Sharlotte azt mondta, hogy pletykálnak rólam.
• Jaj, Sharlottéről pletykálnak össze mindenfélét. Ami érthető…
• Tudom, de ez most elkezdett foglalkoztatni. Mi van, ha rólam is?
• Ez hülyeség. Nyugodj meg Audri, csak azért mondta, hogy felidegesítsen.
• Pontosan. Nem kell foglalkozni vele.
• Lehet, hogy igazatok van.

Csütörtök van, és ez azt jelenti, hogy fociedzés, amit megnézhetünk. Ennek örömére kimentünk az iskola hatalmas pályájára, hogy végignézhessünk egy olyan meccset, ami egy bizonyos személy nélkül nem is lenne izgalmas, sőt, kifejezetten unalmas lenne. Justin, mint csatár már a tizedik percben belőtt egy gólt, aminek, mi csöndben örültünk. Viszont egy másik társaság már nem volt ennyire diszkrét. Sharlotte és Meredith olyan hangosan tapsoltak és visítoztak, hogy mindenki felfigyelt rájuk. Igen, még Justin is. De ha ez nem lenne elég, dobott feléjük egy pofátlanul szép mosolyt is.

• Ne is figyelj rájuk. Beképzelt dögök. – Nézett először rám, majd Sharlottéra és Meredithre.

A nap nagyon hamar elrepült, a srácok rengeteg gólt rúgtak, a lányoknak meg szerintem a mai edzés után hangszalagszakadásuk lett. Suli után mindenki hazament, csütörtök délután lévén anyáék előttem értek haza. Gyorsan megettem a nekem készített ételt, felmentem a szobámba, bekapcsoltam a gépet, bejelentkeztem Facebookra, és elolvastam az egyik évfolyamtársamtól (Sharlotte osztálytársa) kapott levelet, ami miatt majdnem megállt az ütő bennem.